A mai nap egy buszos körkirándulásról szólt, benne Tokió pár érdekessége.

A csapat rajtam kívül egy kanadi nőből, egy ausztrál párból, 2 amcsi üzletemberből, meg 5 mexikói kétes kinézetű Jesusból állt akik mindig elkéstek.

Az egész fénypontja Atsushi (vagy ahogy a japánul nem tudók hívhatják, Sushi-san) volt, az idegenvezető, aki egy igazi szamuráj szinte. Idegent vezet, énekel, verset mond, színjátszik. A következő kép sokmindent elmond róla, épp a kimonójában pózol:

A nap kezdődött egy kilátóról kinézéssel, ide csak pár képet:

A távoli homályban Fudzsi-úr.

Fent a kilátóban egy kis sintó szentély.

Nagyon sok temető van a városban, ez lentől fel sem tűnik. A sírköveken a felirat ára a hosszától függ, tehát akinek hosszú a neve, jobban teszi ha gazdag. Vagy becenévvel temetkezik.

A következő megállónk egy igazi finomság volt. Teaszertartáson még a japánok sem nagyon vesznek részt, mi mégis kaptunk egy kis ízelítőt belőle és a teából. A kis teaház egy japán kert közepén van, benne a tea szenszejjel. (Tea Mester)

Elsőnek egy kis édesség, mert az igazi matchából (zöld tea por) készült tea nem tartalmaz semmit forró vizen kívül.

Rányomni a vizet, megkeverni, aztán igyad.
Viszont az egész nem éppen ilyen egyszerű. A Tea Mester a tea elkészítésének rituáléját évekig tökéletesíti, minden mozdulata jelentéssel bír, az egész olyan, mintha egy előadást nézne az ember.

A különleges az, hogy az egész teljesen spirituális élmény. A mozdulatok, a teaház, a tea íze, a rituálé ahogy a teát kell inni:
Két kézzel megfogni a teacsészét úgy, hogy a kép feléd essen.

Elforgatni a csészét két mozdulattal, hogy bal oldalra nézzen a kép. Egy korty. Szenszej megkérdezi finom volt-e. Azt mondod az volt (kekkó desz), akkor is ha nem. További kortyokkal kiiszod, hogy csak az alja maradjon. Az alját egy hangos szürcsögéssel kiiszod. Visszaforgatod a csészét, lerakod. Két ujjal megtörlöd a szélét ahol ittál, belekened egy kis kirakott papírba. Kész is.

Átveszed a hely hangulatát, a nyugalmat, a biztonságot, a saját kis mikrokozmoszodba kerülsz, a tea megnyugtatja a lelked és hálát adsz érte, hogy élvezheted.

A teázás után a kertben marha nagy szerencsénk volt, egy buddhista stílusú vőlegénnyel és menyasszonnyal találkoztunk, akik épp fényképezkedtek. Kaptak még pár fényképezőt az arcukba:

Japán vallási története elég érdekes. Röviden csak annyit, hogy ilyen 70-80% körül van a sintó és buddhizmusban hívők aránya. A kettő elválaszthatatlan, mivel nem szeparálódik el teljesen a két “vallás”. Először volt a sintó, mint Japán hivatalos vallása. Istenek, ilyesmi. Csak éppen a sintó nem foglalkozik azzal mi van a halál után. Ez elég kínos, mert minek higgyen az ember egy ilyen vallásban, ha nem kapja meg a megnyugtató örök élet ígéretét. Na ezért lett befogadva a buddhizmus. Reinkarnáció, örök élet, végtelen lőszer, minden probléma megoldva. Egyébként a sintó annyira nem foglalkozik a halállal, hogy nincsenek is sintó temetők. A temetések is buddhista stílusban zajlanak.

Atsushi bemutatja milyen egy (talán) sintó esküvői ének. A szöveg nagyjából arról szól, hogy a pár összeköti az életét, majd végül leisszák magukat szakéval. A végén a vőlegény apja sír.

Végre eljött az ebéd ideje (kb 11:15), ami annak köszönhetően, hogy a reggeli sietségben kimaradt a reggeli, remekül jött. A kis étterem szintén egy japán kert közepén volt, talán teppanyaki-nak hívják amit kaptunk, de nem merek megesküdni rá. Asztal közepén lávakő lap, arra dobálja a szakács(nő) a hozzávalókat, sütögeti, majd ezután szójaszószba mártja és a tányérra rakja. Akármennyi mennyiségű rizs járt hozzá. Amiket kaptunk a tányérra: csirke, marha, disznó, spárga, furahagyma, mindenféle zöldségek, majd a végén fagyi, ez persze sütés nélkül.

Volt még ezután császári palota, amiről nincs kép, mert nem is látszott. A kapu előtt lehet megállni, onnan 1-2 kilométerre van a palota, meg lehetett nézni a kaput. Egyébként évente 2-szer lehet bemenni a kapun a palotába és pacsizni a Császárral, ez azt hiszem az Új Év, és a Császár születésnapja.
Érdekesség, hogy a világ legrégebben uralkodó dinasztiája ez. A tokiói főpályaudvaron külön bejárat és lakrész van a Császárnak, ha éppen helyi vonattal akar menni valahova. (Nem akar)

Innen egy eseménytelen hajóuttal feltotyogtunk a folyón Aszakusza-ba, ahol a város legnagyobb buddhista és sintó szentélye található. Ezek előtt egy marha hosszú utca, tele árusokkal.

Az első kép a buddhista szentély, a második egy buddhista pagoda, ahol ha jól értettem Buddha maradványainak egy részét őrzik. Azért 5 emeletes, mert 5 elem van.

A sintó szentélynél a képen látható kis kútnál megtisztítottuk magunkat vízzel, majd tenyérösszecsapokdás és meghajlás után (meg persze némi adomány letételét követően) kívántunk.

Random érdekesség, hogy az 1800-as évek közepe előtt katonai vezetése volt az országnak, ezt nevezik Edo kornak. Ekkor még Kyoto volt az ország fővárosa hivatalosan, bár a tényleges irányítás már ekkor is Tokióban volt (akkor még Edo). A Kyoto szó a Kyo (Főváros) és a To (Metropoliszoból) szavakból jött létre. Az Edo kormány összeomlása után elköltöztették a fővárost keletre, Tokyoba is hivatalosan. Tokyo pedig To (Kelet) és Kyo (Főváros).

Na, a bejegyzés végére eléggé elfáradtam. Napi japán WC történetnek: gyártanak Japánban olyan WC-ket, amik kifejezetten nőknek készültek, és be lehet kapcsolni rajta zenét, miközben a hölgy végzi a dolgát. A nők itt nem szeretik, ha mások hallják milyen hangokat adnak ki a WC-ben, így ez a nagyon ötletes szerkezet vízcsobogás hanggal, madárcsicsergéssel elnyomja a zajokat. A funkció neve Sound Princess. (Hang Hercegnő)

Mindenkinek egy kis Asahi sörrel és Sakamoto Kyu-val gazdag jó napot.